Tóth József
(színművész, 1823–1870)
Szentes színházának névadója
Tóth József (Szentes, 1823. július 5. – Pest, 1870. március 1.) magyar színész. Tóth Imre színművész édesapja.
Édesapja tímármesterként dolgozott. Az elemi iskolát Szentesen végezte, majd Hódmezővásárhelyen és Kecskeméten járt gimnáziumba. Papnak készült, noha édesapja jogászi pályára szánta. Hatodikos gimnazista volt, midőn egyik tanárától a poétikai előmenetelének jutalmaképpen megkapta a Voltaire: Tankréd című drámáját. Ennek a drámának döntő szerepe volt abban, hogy az ifjú Tóth József elkötelezze magát a színészmesterség iránt.
1839-ben apjával Pestre utazott, hogy nekikezdhessen jogi tanulmányainak. Az ifjú azonban ideje túlnyomórészét a Nemzeti Színházban töltötte, eleinte, mint statiszta dolgozott, később már kisebb szerepeket is adtak neki.
1841-ben már Miskolcon dolgozott, utána tízen éven keresztül vidéken játszott. Fellépett Szatmáron, Kolozsvárott és Győrben. A Nemzeti Színházban is színpadra lépett 1844-ben, 1845-ben és 1847-ben. 1850-ben kapott végleges szerződést. Petőfivel is ismeretségbe került pesti vendégszereplése során. 1846-ban megnősült, feleségül vette egyik pályatársnőjét, Kovácsy Máriát, aki egy tekintélyes pesti ügyvédnek volt a leánya. Házasságukból három gyermek született, egy leány és két fiú. Egyiküket Jókaiék keresztelték. (A kisebbik fiuk, Tóth Imre (1857-1928) 1908-tól 1917-ig volt a Nemzeti Színház igazgatója.)
Tóth József honvéd önkéntesnek jelentkezett 1848-ban. Kossuthtól parancsot kapott 1849. július-augusztusában állami pénzeknek az aradi várba történő szállítására.
Hamarosan visszatért a színpadra. Önképzéssel foglalkozott, megtanulta a német, a francia és az angol nyelveket. Útjai során ezen népek színjátékait is megismerte. Fordított Shakespeare-drámákat, és saját színműveket is írt.
Alakításairól korabeli kritikák alapján kitűnik, hogy Tóth József korszakának meghatározó színésze volt.
Sírja a Kerepesi úti temetőben található.
Szentesen utcát neveztek el róla 1906-ban, 1909 áprilisa óta pedig az ő nevét viseli a színház is. 1923-ban Koncz Antal elkészítette mellszobrát, ami a színház bejárata fölötti téglafülkében állt. Az épület átalakítása miatt ideiglenesen a Megyeház udvarán a szabadtéri színpad mellett helyezték el.
ŐZE LAJOS
(Szentes, 1935. április 22. – Budapest, 1984. október 21.)
Posztumusz Kossuth-díjas magyar színművész, vagy, ahogy ő nevezte magát „színjátékos”. A 20. századi magyar színjátszás egyik kiemelkedő alakja.
Szentesen született szegénysorsú családban, Őze Lajos mészárosmester és Szabó Erzsébet főzőasszony gyermekeként. Szülővárosának mezőgazdasági technikumát végezte el 1949–1952 között, majd a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán szerzett diplomát 1956-ban. Pályafutását a Miskolci Nemzeti Színházban kezdte, de 1959-ben leszerződött a budapesti Nemzeti Színházhoz, amelynek haláláig tagja volt. Visszahúzódó természete, a sorozatos betegségeknek volt következménye. Különleges színészi egyénisége – fanyar humora, jellegzetes hanghordozása elsősorban vígjátékokban és szatírákban érvényesült, drámai szerepeit is rendkívüli hitelességgel, mély átéléssel formálta meg. Főszerepekben és jellemszerepekben egyaránt egyenletes teljesítményt nyújtott. Különösen emlékezetesek Shakespeare-drámákban játszott alakításai, de nagyban hozzájárult magyar szerzők műveinek sikerre vitelében is Kiváló versmondó volt, már életében legendássá vált „harca” Ady Az ős Kaján című versével: számtalanszor elmondta, de soha nem volt elégedett magával.
Foglalkoztatott filmszínész volt, s élete utolsó két évtizedében több tévéjáték- és filmszerepet is eljátszhatott (például Virág elvtárs A tanú, Gyurica Miklós Az ötödik pecsét című filmekben). Már halálos betegen vállalta el Bacsó Péter Hány az óra, Vekker úr? című filmjének főszerepét, de még a forgatási időszak alatt meghalt. Színművészi munkássága elismeréseképpen 1970-ben Jászai Mari-díjat kapott. 1975-ben érdemes, 1984-ben pedig kiváló művész lett. 1990-ben posztumusz Kossuth-díjban részesült. Szülővárosában, nevét őrzi a városi mozi.
Fiai: Őze Gábor és Őze Áron színművész. színházigazgató.
HORVÁTH MIHÁLY
(TÖRTÉNÉSZ)
(Szentes, 1809. október 20. – Karlsbad, 1878. augusztus 19.)
Magyar történész, katolikus címzetes püspök Csanádon 1848-tól 1849-ig. 1877-től 1878-ig a Magyar Történelmi Társulat elnöke. A szentesi Magyar Királyi Állami Főgimnázium névadója.
Tizenhét gyermekes családban született. 1828-ban a pesti egyetemen bölcsészdoktori oklevelet szerzett; 1831-ben pedig pappá szentelték. Az ismeretlen vidéki káplán csakhamar jó nevet szerzett magának a történettudomány terén való szereplésével. Három akadémiai jutalmat nyert, és az Akadémiának 1839-ben levelező, 1841-ben pedig vidéki rendes tagja lett. Az 1848–49. évi események őt is elsodorták a csendes munkásság teréről. 1848 júliusában V. Ferdinánd király csanádi püspökké nevezte ki (ám sohasem szentelték föl), a függetlenségi nyilatkozat után pedig vallás- és közoktatásügyi miniszterhelyettes lett. A szabadságharc leveretése után előbb Magyarországon bujdosott, majd főúri hölgyek közbenjárásával Lipcsébe és onnan Belgiumba menekült. A haditörvényszék halálra ítélte, és in effigie fel is akasztatta. A katolikus egyház kiközösítette, papi hivatalától eltiltotta, részben a szabadkőműves tagsága miatt, részben a Szent Korona elleni 1848–49-es tevékenysége (detronizáció) miatt. 18 évig száműzetésben élt különböző európai városokban, 1867. elején a királyné és az Akadémia segítségével végre visszatérhetett Magyarországra, ahol köztiszteletnek örvendett. Szeged egyik kerülete országgyűlési képviselővé, a magyar történelmi társulat és az Akadémia második osztálya elnökévé választotta. A történelemtanárnak hívta meg a trónörökös mellé, tribunici címzetes püspökké nevezte ki és a vaskai javadalmas apátságot adományozta neki. A Magyar Tudományos Akadémia 1839. november 23-án levelező, 1841. november 23-án pedig rendes taggá választotta. 1867-ben a Magyar Történelmi Társulat ideiglenes elnöke, 1867-77-ben első alelnöke, 1877-től haláláig elnöke. 1868-tól a Kisfaludy Társulat rendes tagja. Háromszor részesült – 1840., 1867., 1873. – a Magyar Tudományos Akadémia Nagyjutalmában.
Szokatlan volt még egy katolikus pap részéről a vallási kérdésekben mutatkozó pártatlansága is. 1849-ben például a papi nőtlenség, és a szerzetesség eltörlésének és az egyházi javak és alapítványi vagyonok közös alapba helyezésének szószólója volt.
Szülővárosában Szentesen 1906 óta utca viseli a nevét. Budapesten a VIII. kerületben teret neveztek el róla.
BÁCSKAI MIHÁLY
(Csikéria, 1929. augusztus 10. – Szentes, 2011. június 21.)
Miska bácsi, magyar-történelem szakos középiskolai tanár, drámapedagógus, a szentesi Horváth Mihály Gimnázium irodalmi-drámai tagozatának elindítója, az intézménynek 16 évig igazgatója. Élete során számos díjat, kitüntetést vehetett át, melyek közül kiemelkedik a Radnóti-díj, az Apáczai Csere János-díj, a Csokonai Vitéz Mihály Alkotói-díj, valamint a Szentes Város Díszpolgára cím.
1953-ban helyezték Szentesre, a Horváth Mihály Gimnáziumba, ahol szaktárgyai tanítása mellett azonnal hozzá látott a Diákszínpad megszervezéséhez. A rendezésében bemutatott színdarabok első sikerei után más városok is meghívták társulatát vendégjátékra.
1974-ben Várkonyi Zoltán színház és filmrendező, a Színház és Filmművészeti Főiskola akkori igazgatója javasolta, hogy legyenek olyan középiskolák, amelyek a színészképzés előiskolái. Az ötletet Szentesen Bácskai Mihály valósította meg. A miniszteri engedélyt megkapva 1978 őszén indult a Horváth Mihály Gimnázium első irodalmi-drámai tagozatos osztálya.
Az igazgatói elképzelés szerint – szemben az eredeti koncepcióval – az irodalmi-drámai tagozatnak Szentesen nem volt célja, hogy színészeket neveljen. Bácskai Mihály többször hangsúlyozta, hogy „Az iskola önismeretre nevel, arra, hogy álomkergetés helyett inkább valódi képességeik szerint válasszanak pályát a fiatalok.” Ugyanakkor nyugdíjba vonulása alkalmából örömmel számolt be arról is, hogy az évek során számos, később országosan is ismertté váló színész a szentesi gimnáziumban kapta meg az alapokat.
SZENTES SZÍNÉSZETE
Szentesen, már a XIX. század közepén színházat láthatott a nagyérdemű. A szálloda kertjében 1855-ben Pázmán Mihály társulata tartotta az elsőszíni előadást.
Az orosz-lengyel ellenséges viszony miatt – különösen az 1830/31-es lengyel felkelés leverését követően, amely az önálló Lengyel Királyság megszűnésével végződött – igen sok lengyel család elvándorolt szülőhazájából.
A lengyel emigránsok közül a legismertebb és legnépszerűbb Rambovszky József vendéglős, szálloda- és kávéházbérlő volt, aki két évtizeden át meghatározta, alakította a szórakozási lehetőségeket és szokásokat a városban.
Varsóban született 1837-ben; felesége Schiler Mária, aki a Heves vármegyei Cibakról származott. A fiatal pár 1862 májusában a Torontál vármegyei Nagyszentmiklós mezővárosában telepedett le, ahol Rambovszky József a Kaszinó Egylet vendéglőseként működött. 1865 októberében elhatározták, hogy a család jobb megélhetése érdekében áttelepülnek Szentesre, ahol Rambovszkynak sikerült megszereznie a városközpontban található Zöldkoszorú nagyvendéglő albérlői jogát. (A vendégfogadó a Petőfi Szálló helyén állt, az akkori Fő utca és Úri utca sarkán.)
1869-ben a vendéglő kertjében egy nyári színkört (arénát) építtetett, biztosítva ezzel a vándor színtársulatok rendszeresebb vendégszereplését. Krecsányi Ignác, Szegedi Mihály és Bogyó Lajos társulata gyakran tartott előadást a városban. 1874-ben a nagyvendéglő szomszédságában felépítette új vigadóját, amelyben az étterem és táncterem mellett egy állandó téli színpadot is létesített. Ugyanekkor a meglévő nyári színkört korszerűsítette, s 10 páhollyal kibővítette.
A XIX. század végére felerősödött az igény egy a kor színvonalán álló szálloda és vendéglő építésére.
Az országos tervpályázatot írtak ki, amelyre 15 pályamű érkezett. A Magyar Mérnök- és Építész Egylet, az Alpár Ignác, Frommer, Lajos, Gerster Kálmán, Lechner Ödön és Ney Béla neves építészekből álló bíráló bizottsága 1897.március elejére elkészítette szakvéleményét, amelynek értelmében Komor Marcell budapesti építésznek, ítélte az I. díjat, egyúttal felkérve a tervezőt a kivitelezés műszaki vezetésére. Az épület névadására 1898. október 22-én került sor. Lakos Imre polgármester ekkor jelentette be, hogy e magyaros stílusú építményt a legmagyarabb költőről “Petőfi Szálló”-ra keresztelik
A szállodával összeépített 587 férőhelyes színházat 1909-ben Farkas Ferenc színigazgató avatta fel.
A város színháza 1949-ig a kerületi rendszerhez tartozott. Az államosítást követően a kecskeméti – szolnoki színház betanulóállomása volt. Gyakran léptek fel stagione társulatok.
2021. szeptemberétől a Békéscsabai Jókai Színház működteti.
Kadelka László
(Forrás: Magyar Színházművészeti lexikon, 1994,
Labádi Lajos 1998
IRODALOM:
Lantos Iván 1934. 9. Gerle J.-Kovács A.-Makovecz I. 1990. 84-90. Terney László 1993. 1-3).